A japán emberek mentalitásában mindig is szimpatikus volt az, hogy pl. képesek a szemlélődésre. Eltűnődve ízlelgetik, forgatják, lötybölik a látványt a fejükben a szemükkel, mint a jó borász a villányi oportót, és teszik mindezt mindenféle tudatmódosító nélkül :)

Yodo Kurosawa (egyik kedvenc könyvem, A vihar kapujában rendezője bizonyára csak névrokon) japán bútordizájner hozta létre ezt a haiku-kipattintó lámpát.

Vajon miket láthat Kirk vagy Picard kapitány a kivetítőn, amikor azt mondja, hogy "a határ a végtelen űr" ? Turn on the light, és indulhat a trip.

A halogén izzók által indított, és a lámpához kapcsolt filmről szétszórt fény az, ami a plafonon kisebb lézerszínházat produkál.

Persze nem kis feladat ez alá a lámpa alá enteriőrt tervezni.

Tényleg. Egy szoba berendezésének lehet kiindulópontja csupán egy lámpa?

Magam részéről simán ejtem is már a fejemet a bólintáshoz, hisz (pl. jelen esetben) nem maga a lámpa teste lesz a tervezés forrása, hanem a fényjáték, amit létrehoz.

Végre találtam egy szintén kattant csávót, akinek hasonlóan jár az agya manuális önkifejezésileg, mint nekem.

Biztos tud róla :) de a urban art képei és egyéb design tárgyai (kevés kivételtől eltekintve cartoon figurák) mind, egytől egyig ólomüvegre vannak megálmodva.

A szakma követelményeinek megfelelve csak a cizellált lényeg: szigorú vonalak közé zárt ábrázolás, amely a végén - legyen az bármi, ami a kezei közül kijön - magas szinvonalon teremt új, friss minőséget.

Aki ebben a műfajban alkot, tudja, milyen nehéz portrét üvegre átültetni, neki pedig jár egy csillagos ötös ezért!

Beidézem ide egyik mondatát, amit egy interjúban mondott..cool..cool:

"I want to be where I’m at, therefore I will never stop."