Egy korábbi posztban ragoztam már a muránói üveg történetét, szintén ugyanabban a bölcsőben született mai főszereplőnk, a velencei tükör is. Ízlésről vitatkozni nem illik, így én sem szeretném feltétlenül megmondani ma a tutit, miszerint egy ilyen alkotás gyönyörű-e vagy maga a megtestesült, és megkövült giccs.
..de ha egy irodalmi karakterhez kellene hasonlítanom, Dickens Ms. Havisham-je jut eszembe róla a Szép remények-ből.
Hogy lássuk, hogyan kerülhetett ez a típus ilyen kiemelt pozícióba, érdemes nagy vonalakban átismételnünk, amit a tükör kialakulásáról tudunk... nyugi: TÉNYLEG csak nagy vonalakban.
A legrégebbi, nem "természetes" tükröt csiszolt rézkorongból készítették, ofkorsz ismerték és használták az egyiptomiak, az etruszkok is, a rómaiak pedig már szinte iparszerűen gyártották, javarészt egyik oldalán csiszolt fémlap volt maga a tükröződő felület.
Rómában leginkább bronzból, de ezüstből, sőt aranyból is készítették.
Javarészt a középkorban is fémtükröket használtak, de emitt-amott már megjelennek a fújtüveg tükrök, amelyet általában nagy becsben, ládikában tartották az egyéb használati és piperetárgyak között, az előkelőbbek pedig ékszerként is viselték. A férfiak zsebben, a hölgyek pedig övre akasztott láncon.
Ezek a tükrök még úgy készültek, hogy a forró üveglapra ónt öntöttek, de aztán jött a mi kis velencei társaságuk a saját belső tükörkészítési alkímiájukkal (ahol ónból és higanyból létrehozott amalgámmal vonták be az üveget), ám a művészi tükrök gyártása különösen akkor lendült fel, amikor Franciaországban a 17. század második felében, XIV. Lajos uralkodása alatt felfedezték az üveg öntését (így már nagyméretű tükröket is elő tudtak állítani), ill. 1835-ben, egy Justus von Liebig nevű úriember ki nem kísérletezte, hogy a megfelelő fém az ezüst lesz, megteremtve a modern tükörgyártás alapjait.
Azok a tükrök, amiket Velencében készítettek, két dolog miatt válhattak ilyen híressé: egyrészt az üveggyártás műhelyeiben felhalmozott, és beléjük helyezett művészi szaktudás, másrészt a magas minőség miatt (de nézzük csak meg ezt a Velencéről készült képet:nem ugyanez néz vissza ránk egy ott készült tükör formavilágából?).
Szóba került már a muránói üveg kapcsán, de a tükörcsiszoló mesterekre is igaz volt, hogy titkos mesterségbeli praktikáik miatt csak fővesztés terhe mellett hagyhatták volna el hazájukat, ennek ellenére a XVII. század közepére London és Párizs palotáiban szintén találunk hasonlóan grandiózus alkotásokat.
Ha vetünk egy pillantást ezekre a remekekre, nyilván szembetűnő, hogy a velencei tükrök szépsége felülmúlja a tükörrel, mint tárggyal szemben támasztott elvárásainkat: mondhatjuk azt is, hogy a funkción túlmutató markáns díszítettség tulajdonképpen a védjegye ezeknek a fazettázott, csiszolt, maratott díszekkel ellátott műveknek.
Az autentikus velencei tükröket ügyesen elhelyezett fémcsavarokkal összetartott, értékes, elegáns keretdíszei teszik igazán különlegessé, és itt jön be képbe a menyasszonyos hasonlat... számomra tényleg olyanok.
Feldíszített, valahaszép nők, akik hétpecsétes titokként őrzik szűziességüket... de akik a sors különös fordulatai miatt nem kelhettek egybe választottjukkal.
Tökéletes fény, káprázatos forma, lélegzetelállító pompa, csikorgó könyökhajlatokkal.
(A modern kori elvárásoknak megfelelően természetesen ma már több színárnyalatban (kék, vörös, fekete stb.) is kaphatóak...de jó mélyen bele kell nyúlnia a zsebébe annak, akik egy ilyen díszt szeretne az otthonába.)
Fotók innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.
A blog szerzője: Kópis Benedek 