A városnál majd harminc évvel idősebb gyárban az alapítás óta őrzik a különféle üvegtárgyakat. Boros-, pezsgős-, pálinkáspoharakat, homokfúvott, gravírozott, csiszolt fehér és színes üvegeket. Megannyi alkalomra készült egyedi vázát és serleget – a darabok némelyike a szépsége, mások meg az egyediségük miatt képviselnek értéket. Jellemző a helyzetre, senki sem tudja pontosan, hogy a hatalmas dexion polcokon mennyi üvegtárgyat rejt a készlet. Saccolva vagy tízezret. A felszámolások, tulajdonváltások, a kereskedők mintaanyag-szállításai miatt számuk egyre fogy, s a leomló mennyezet miatt törik üvegcserepekké.

Civil szervezetek azt szorgalmazzák, kerüljön köztulajdonba mindez. Leltározzák, vigyék el, és tegyék közkinccsé. Éppen úgy, mint a Bányamúzeumba gyűjtött ipartörténeti emlékeket. A helyi adók elmaradása miatt egyfajta gesztusként az előző tulajdonos a tavaszon jelezte: át is adná a gyűjteményt a városnak, és ez most a felszámolónak sincs ellenére. A polgármester és a megyei önkormányzat elnöke szóban ugyan fogadókésznek mutatkozott az átvételre, érdemi intézkedés azonban még nem született. Pedig az idő gyorsan fogy, s mivel 116 év kevés volt ahhoz, hogy bármilyen védettséget kérjenek a gyár gyűjteményére, azzal akármit tehet a tulajdonosa: miként a Salgótarjáni Acélgyár ipartörténeti emlékeit, akár szemétbe is hordathatja.

Szirácsik Éva, a megyei fenntartású Nógrádi Történeti Múzeum igazgatója azt mondja, raktáraikban a korábban begyűjtött üvegek mellett lenne hely a készletnek. Energiájukat viszont leköti annak a múzeumrekonstrukciós uniós pályázatnak a gondozása, amely milliárdos nagyságrendű, munkástörténeti profilú átalakításról szól. A Monarchiabeli ipartörténeti emlékeknek azonban még a beleltározására sincs most ember, már az is eredmény, hogy hamarosan lefényképezik őket."

A fotók Szemizo 2005-ös képtárából valók. Köszi, hogy megmutattad.