4 hozzászólás
Kb. egy éve grandiózus ötlet pattant ki az agyamból: végiglátogatom a magyar kortárs üvegműveseket, és mindenkivel készítek egy amolyan interjúfélét.
Nyelvem kidugva a nagy erőlködésben összeírogattam nem szokványos kérdéseimet, ahol -a teljesség igénye nélkül - ilyen, és ehhez hasonló "csacskaságok" szerepeltek:
"Elképzelte már kihez kerülnek az alkotásai?"
"Ha le lehetne írni egy mondattal, amit üzen/kifejez a tárgyaival, mi lenne az?"
"Milyen zenét hallgat mostanában? Van-e olyan könyv, ami manapság nagyon megragadta?"
"Mi volt eddigi szakmai életében a legérdekesebb/legszokatlanabb visszajelzés, amit az alkotásaival kapcsolatban kapott?"
"Ön szerint az üveg, mint egy iparművészeti alkotás anyaga, milyen szerepet tölt be a ma emberének életében? Mi az a tulajdonsága, ami fenntart(hat)ja az érdeklődést?"
"Kapcsolatban van szakmája kortárs művészeivel? Van esetleg valaki, akinek a munkásságát figyelemmel kíséri, aki említésre méltó?"
...de már az első próbálkozásnál beletört a bicskám.
Ugyanis az első, akit szerettem volna meginterjúvolni, Smetana Ágnes volt.
Találkoztunk is az akkor soros Kézmű-n az Iparművészetiben, vidáman pördült ki egy együttkávézó társaságból, mikor eléálltam, hogy én vagyok az, aki telefonon hívogatta, és meg is beszéltük, hogy január elején kiugrom hozzá Szentendrére.
Szó, ami szó, a találkozás nem jött össze (a kérdéseket nem tudtam elküldeni emailen, mert neki se emailcíme, se honlapja nincs... saját bevallása szerint azt sem tudja, hogyan kell egy számítógépet bekapcsolni - megborzongtam a gondolattól, hogyan élhet valaki a mai világban e modern "segédletek" nélkül), és a hiányérzet azóta is bennem maradt, amit most ezzel a poszttal próbálok pótolni.
A művésznő 1985-ben végzett üvegtervezőként a Magyar Iparművészeti Főiskola szilikát tanszékén, pont abban az időszakban, amikor a magyar üvegművészet teljesen kettévált. A gyárak a kereskedelmi igényeket teljesítették, de a művészi eredmények mind a gyári sorozattermelésen kívül születtek.
Egy vicces anekdota szerint (amit egy másik blogger jegyzeteiből szemezgettem):
"A személyimben a múlt rendszerben üveggyári rajzoló végzettségem helyett elírás folytán az szerepelt, „üvegházi rajzoló", olyan meg hát nincs is, üvegműves van, az vagyok; eszköz, bába, akinek a keze alatt megszületnek a tárgyak, a Teremtő akaratából."
Mesterei Horváth Márton és Bohus Zoltán voltak.
Nagy mesterségbeli tudással kezeli az üveget, amelynek felületeit festményként fog fel.
A - Pantocsek Valentin Leó által kifejlesztett irizáló lüszteres technikát felhasználó, és - mesterei alkotásaiból kiinduló, egyéni hangú vázái már-már védjegyeivé váltak az elmúlt huszoniksz év után.
Neoszecessziós, a természet által inspirált, növényi motívumokat és más természeti formákat, színeket idéző hutaüvegei, mintha csak maguktól nőtte volna ilyen széppé, és neki "csak" locsolgatni, babusgatni kellett volna. De hát Ő tette ezt, és ettől lettek ilyenek.
"Olyan egyszerű ez, a természet tele van szimbólumokkal, jelekkel, csak olvasni kell őket - mondja azzal a sodró lendülettel, s hogy ő ha választhatna, fű lenne inkább, nem is fa, igen, átlátszóvá válna, mint a fűszálak az üvegein."
Nimfák kortyolhatják álmos nyári reggeleken ilyen virágkelyhekből a hajnali harmatot.
Egy szintén tőle idézett mondattal zárnám:
"Nem tudom, fontos-e az, amit csinálok. Ha pék lennék, kenyeret sütnék. Üveges vagyok, teszem a dolgom, örömmel végzem a munkám. Máshoz nemigen értek. Talán csak egy felhőépítő kisiparos vagyok."
Jézusom.
Hogy fontos-e?
Csak annyira, mint amennyire fontosak a naplemente színei, egy baráti ölelés, egy jó szunyókálás ebéd után vagy a megríkató drámai fordulat egy jó regényből.
Zene: Meiko - Walk by:
Fotók innen, innen, innen meg innen.
A blog szerzője: Kópis Benedek 