Megérkezett, és határozott léptekkel a székhez jött.
 
Itt kicsit mintha elbizonytalanodott volna, de végül leült rá, és keresztbe téve a szék alá húzta lábait.
Ismerős volt valahonnan.
 
Rám nézett.
 
A kettőnk közötti tér megtelt hullámzással, amiben lassan elkezdett kibomlani az emlékszál.
Vékony, kemény rostja felpuhult, lassú kígyózása apró pihéket vetett.
 
Mindegy.
Megérkezett, és egy darabig most itt lesz velem.
 
Először idősebbnek tippeltem, de valójában csak 13 éves volt...
 
...és emléknek hívták.
 
 
 
Én kérek elnézést az előbbi gondolat-buborékért, valójában ezzel szeretnélek rácsúsztatni Carole Frève kanadai francia üvegművész mai posztban bemutatott alkotásaira.
 
Munkái abban az (idő?)csatornában születtek, amelyet az emlékek átjáróként használnak.
Emlék-érzések ezek, amik elvesznek, majd újra felbukkannak... világossá, és szinte újra átélhetővé válnak, néha pedig a valóságot eltorzítva szépülnek, csúnyulnak... vagy épp' a múltból indulva átlépnek rajtunk, és a jövőbe cikkanva alternatív befejezéssel érnek véget a következő felbukkanásig.
 
Végére (hozzá?) egy kis zene... ez most a szívemcsücske. Már megint ők: Massive Attack: